jusplathemus fordításai
Hősimádat
Létezik egy olyan emberi tendencia, amivel amolyan "helyettesítésként" másokon keresztül élünk; amikor látjuk bizonyos hírességek, üzletemberek, politikusok sikerét, valamilyen módon bálványozzuk őket és részben felelőssé is tesszük őket a saját boldogságunkért. Nevezzük ezt hősimádatnak.
Ez kapcsolódik a "jogosultság", a "megérdemlés" mentalitásához, amitől néhányan úgy érzik, jogosultak a boldogságra, hogy megérdemlik azt anélkül, hogy meghoznák érte a kellő áldozatot. Első ránézésre a hősimádat ennek az ellenkezője. Amikor hajlandóak vagyunk feladni a saját identitásunkat azért, hogy helyette egy másik ember sikerét és boldogságát "éljük meg". De ha jobban belegondolunk, láthatjuk, hogy a jogosultság és a hősimádat működése nagyon is hasonlít egymáshoz.
A jogosultság az, amikor úgy gondolod, hogy megérdemelsz nagyszerű dolgokat anélkül, hogy kiérdemelnéd őket. A hősimádat az, amikor úgy gondolod, hogy mások megérdemelnek nagyszerű dolgokat anélkül, hogy kiérdemelnék őket. A jogosultság az, amikor azzal áltatod magad, hogy megtestesíted az összes értéked. A hősimádat az, amikor azzal áltatod magad, hogy valaki más megtestesíti az összes értéked.
Mindkét esetben, az emberek egyszerűen elkerülik a problémákat és becsapják önmagukat a felszínes jóleső érzések érdekében. A jogosult emberek alapvetően azt mondják: "Á, leszarom! Ha már nem tudom elkerülni a fájdalmat, akkor tehetek úgy is, mintha tökéletes lennék és sosem tudnék elbukni." A hősimádók alapvetően azt mondják: "Á, leszarom! Ha már nem tudom elkerülni a fájdalmat, akkor tehetek úgy is, mintha tökéletes lenne az illető és sosem tudna elbukni a szememben."
A hősimádat a popkultúra meghatározó vonása. Erre ösztönöz, ezt harsogja a média, a szórakoztatóipar és a politika. Nem tudjuk megteremteni azt a boldog otthoni életünket, amiről mindig is álmodtunk, ezért órák hosszat olyan TV-műsorokat nézünk, amikben az emberek megveszik amit kell és felújítják álmaik otthonát. Nem érjük el azt a népszerűséget és nem kapjuk meg azt a figyelmet, amire mindig is vágytunk, helyette a valóságshow-k alpári celebjein keresztül "éljük meg" azt a figyelmet, ami őket helytelen okokból övezi. Nem tudunk megfelelni annak a sikernek és luxusnak, amiről álmodunk, ezért órák hosszat bújjuk a celebek és a milliárdosok életeit a bulvársajtóban. Nem hisszük el, hogy bármilyen értelmes módon képesek lennénk hatni a körülöttünk lévő világra, helyette videójátékokon és filmeken keresztül éljük meg ezt, ahol - még ha csak néhány órára is - világmegmentők "lehetünk", akik újra és újra legyőzik a gonoszt.
Ezzel mindannyian élünk. Valamilyen mértékben mindannyian élünk másokon keresztül. Néhányunk egyszerűen csak nagyobb mértékben teszi ezt, attól függően, hogy mennyire elcseszettek az értékeink. Általában, minél több/nagyobb traumát és fájdalmat tapasztalt meg valaki, annál erősebben érzi ezt a hamis jogosultságot és annál jobban mutatja ki a hősimádatot.
A másokon keresztül való élés akkor válik igazi problémává, amikor elkezdi meghatározni az életünk. Lehet ártalmatlan kikapcsolódás az, hogy sportot nézel vagy hírességeket követsz és így meg- vagy átélsz dolgokat. De ha az ember hagyja, hogy a hősimádat bekebelezze őt - ha szégyelli a szexuális irányultságát és egész nap pornót néz, ha az összes pénzét elkölti arra, hogy egy zenekar országos turnéjának minden koncertjén ott legyen, ha plasztikai műtét alá veti magát, hogy úgy nézzen ki, mint az egyik híresség - akkor ezzel minden esélyt elveszthet arra, hogy egy boldog, egészséges életet élhessen. Minél mélyebb a trauma, annál mélyebb a fájdalom. És minél mélyebb a fájdalom, annál inkább érezzük szükségét, hogy kompenzáljunk és/vagy eltereljük a figyelmünket. Kompenzálni pedig nem elég egyszer. Ezt mindig meg kell ismételni. Újra és újra be kell bizonyítanunk önmagunknak, hogy méltóak vagyunk.
Minél több ilyen helyettesítő megélést távolítunk el az életünkből, annál jobb. Hagyd abba az emberek idealizálását. Ne legyenek lehetetlen elvárásaid a barátaiddal, a partnereiddel, a családtagjaiddal szemben. Hagyd abba a hősimádatot, ne emelj piedesztálra embereket. Ne pletykálj túlzottan, ne videójátékozz túl sokat és ne nézz túl sok pornót. Eleinte nehéz lemondani ezekről, amik helyettesítik az űrt az életedben, és jár ezzel egy bizonyos szintű félelem, bizonytalanság. De mindez arra is kényszerít, hogy egy újabb, egy erősebb éned hozd létre, ami kompetens és méltó.
A popkultúrában szereplő hírességek, sportolók vagy akár a képregények, a videójátékok hőseinek imádata nagyrészt ártalmatlan és nem nagy ügy. Jóleső érzéseket képes kelteni bennünk, és ha ésszel élünk vele, ha megvan bennünk egy egészséges szkepticizmus irántuk, akkor nincs baj. Akkor van baj, amikor a hősimádat uralja a személyes kapcsolatainkat. Amikor úgy döntünk, hogy többet törődünk valaki más boldogságával, mint a sajátunkkal.
Társfüggőség
Néhány évtizeddel ezelőtt, egy meg nem nevezett estén, egy kietlen templom dohos pincéjében összeült pár alkoholista (alkohol nélkül) és rájött valami meglepőre: azok az emberek, akik a legjobban akartak rajtuk segíteni, legtöbbször csak rontottak a helyzeten.
Legyen szó szülőről, házastársról, gyerekről, unokatestvérről, legjobb barátról vagy barátnőről, haverról, iskolatársról... Mindannyian jót akartak. A legjobb szándékkal közelítették meg a szenvedő embereket. Ők akartak lenni a gyógyír, ami csillapítja az alkoholista szívfájdalmát. Ezek az alkoholisták viszont, ezen a meg nem nevezett estén, abban a dohos pincében arra a meglepő és kényelmetlen megállapításra jutottak, hogy ezek a jószándékú segítők az akarataik ellenkezőjét érik el: pokolian sokat ártanak az alkoholistáknak a cselekedeteikkel.
Rájöttek az alkoholisták, hogy míg ők az italt használják a saját fájdalmuk elfojtására, addig az emberek, akik segíteni próbálnak rajtuk, az alkoholistákat használják az ő saját fájdalmaik elfojtására. Az alkohol nélküli alkeszek ezt kodependenciának, vagyis társfüggőségnek nevezték el. Az alkoholista függőségének tárgya az ital volt, míg a társfüggőnek pedig az, hogy ő legyen a megmentő, hogy támogasson valakit, hogy "megjavítsa" azt, aki sérült, hogy a legfontosabb tényező legyen egy másik ember életében.
A társfüggőség más emberek iránti addikció. A társfüggő személy zálogba adja a saját identitását, hogy másokét teljesítse be. A társfüggők addikciója az a gondolkodás, hogy megjavíthatnak valakit, hogy mindent rendbe hoznak, hogy mindenki élhet állandó boldogságban, bármiféle konfliktus vagy probléma nélkül. Ahhoz viszont, hogy segíthessenek másokon, a társfüggők általában háttérbe szorítják és tönkreteszik önmagukat.
A társfüggők egyszerűen kiürítik önmagukat. Egyfajta utópisztikus fantáziában hisznek, ahol soha semmi konfliktus nincs, mert mindannyian jól vagyunk, mind egyenlőek és egyformák.
De tényleg, látnod kéne őt, mennyivel jobban van! Jó, kölcsönadtam neki az autót, amit megint összetört. Nem, most nyugtatót kevert egy fél üveg rummal. Persze majd kifizetem én, neki van elég problémája, nem kell, hogy emiatt is aggódjon. De tényleg, már látom benne a változást. Azt hiszem, ezúttal tényleg megváltozik.
A társfüggők azért vonzódnak a mély fájdalommal és pszichológiai gondokkal rendelkező emberek iránt, mert a társfüggő ebben a fájdalomban és ezekben a gondokban lehetőséget lát arra, hogy szükség legyen rá, hogy szeressék őt. A társfüggő felkutatja a sérültet, az érzelmileg eltorzultat, hogy egyfajta biztosítékot kovácsolhasson a helyzetből; ha "megjavítja" ezt a személyt, dicsőíti és naggyá teszi őt, akkor ez a személy mindig kötődni fog hozzá, mély és erőteljes módon.
Tűnhetnek önzetlennek, de valójában nagyon manipulatívok. A valóban önzetlen és a társfüggő ember közt az a különbség, hogy az utóbbi a kedvességét eszközként használja fel az elismerés és az elfogadás elnyerése érdekében. Amíg az önzetlen személy feltétel nélkül ad, a társfüggő személy feltételekkel teszi ugyanezt. Így próbálják garantálni azt, hogy a tetteikért cserébe szeretetet kapjanak.
A társfüggőség a hősimádat egy formája. A társfüggő a saját maga sikerei és kudarcai helyett valaki más sikereit és kudarcait éli meg. A jogosultság olyan stratégia, amivel az ember önmagát áltatva azt hiszi, hogy megtestesíti a saját értékeit, hiába nincs ez így. A társfüggőség az, amikor az ember önmagát áltatva azt hiszi, hogy rábírhat valaki mást, hogy megtestesítse az értékeit, hiába képtelen rá. A nő, aki soha nem érezte fontosnak magát, talál egy hazug, hűtlen férfit, majd meggyőzi önmagát arról, hogy képes olyan csodálatos embert faragni a férfiból, amilyen őbelőle sosem lehet. A férfi, aki sosem érezte, hogy szeretik őt, talál egy drogfüggő nőt, akinek folyamatosan szüksége van rá a túléléshez. Az anya, aki soha nem érezte, hogy gyönyörű, vagy hogy szeretik őt, a lányából próbál meg minél gyönyörűbb és szerethetőbb embert faragni.
Végtére is, a társfüggők természetükből adódóan úgy kerülik el a saját problémáikat, hogy más emberek problémáit próbálják megoldani. A társfüggők természetükből adódóan hiszik, hogy bármiféle büntetést megérdemelnek, mert még ha nem is csináltak semmi rosszat, nem tudták megoldani valaki más problémáját, ez pedig számukra ugyanolyan rossz. A társfüggők gyakran téveszmésen optimisták is, főleg, ha a kapcsolatokról van szó. Állandóan hisznek benne, hogy egy csodás élet kapujában állnak, hogy nem sok választja el őket az állandó boldogságtól. "Ha csak azon "az egyetlen dolgon" tudnék változtatni, akkor minden szép és jó lenne!"
De sajnos a nap újra lemegy, az otthon pedig üres. A társfüggő kétségbeesett csendben ül a kanapén, hiába telefonál újra és újra, nincs válasz; ezután könnyek közepette hibáztatja önmagát, azon tűnődve, mi a fenét csinált rosszul, mi a fenével érdemelhette ezt ki? Aztán, amikor a keresett illető végre hazaér hajnali 3-kor - talán betépve, talán részegen, talán egy megbánt félrelépés után - az üvöltözések, a könnyek, a bántalmazások, a síró gyermekek, a tönkretett bútorok közepette az "az egyetlen dolog" ott lóg a levegőben, mint egy felhő, ami sosem oszlik el. Ahogy ez a felhő visszatér a társfüggő gondolataiba, a társfüggő visszatér a megérdemelt életcéljához: hogy valaki olyanért éljen, aki nem hajlandó önmagáért élni.
Ha a felszínt nézzük, az áldozatok általában a társfüggők. De ha mélyebbre megyünk, ugyanolyan diszfunkcionálisak, mint azok emberek, akiknek állítólag segítenek. Mivel ilyen önzetlenül élnek, titokban úgy látják magukat, hogy jogosultak a szeretetre, az elfogadásra és megérdemlik a soha meg nem kapott dícséreteket. Azt gondolhatják: "Kedves vagyok. Barátságos vagyok. Megveszek dolgokat. Hol van az ezekért járó szeretet?" Ilyen az a srác, aki úgy gondolja, hogy mivel kifizette a vacsorát és vett egy üveg bort, a nőnek kedvelnie kell őt. Ilyen minden szülő, aki azt hiszi, mivel kifizette a gyermeke iskoláját, jár neki, hogy a gyermeke X-szer felhívja vagy Y rendszerességgel meglátogassa őt. Ilyen az a tanár, munkáltató, miniszter vagy akár terapeuta, aki azt gondolja jogosult rá, hogy átlépje azt a láthatatlan határt és felelősséget vállaljon az "alárendeltje" fájdalmaiért és problémáiért.
A társfüggő emberek végtére is sekélyesen, tranzakciós minőségben értelmezik a kapcsolatokat. "Én megtettem X, Y és Z dolgot érted, te pedig csak A és B dolgot tettél értem cserébe, ebből kifolyólag én jobb barát vagyok, mint te. Jobban meg kellene becsülnöd engem." A felszín alatt egyfajta csendes önzőség bújik meg.
Időről időre mind elmerülünk olyan idealista fantáziákban, ahol megmentünk másokat. A legtöbbünk pedig a legtöbb esetben segíteni akar másoknak. Néhány embernek még konkrétan a feladata is az, hogy segítsen másoknak. De a társfüggő problémája nem az, hogy segíteni akar az embereknek, vagy hogy boldogságra vágyik. A társfüggő problémája az, hogy szükségét érzi annak, hogy segítsen embereken, hogy "megjavítson" másokat, különben soha nem fogják kedvelni, szeretni vagy értékelni őt. Ez az állandó szükség - hogy részesei legyenek mások életének - pedig azt eredményezi, hogy a társfüggő önként belesétál ugyanazokba a mérgező kapcsolatokba, amik újra és újra tönkreteszik őt.
A társfüggő nem érti, hogy néha azzal mutathatjuk ki legjobban a szeretetünk más iránt, ha hagyjuk, hogy az illető saját maga küzdjön meg a problémáival.
Pokoli páros
Furcsa mód a jogosult emberek és a társfüggők hajlamosak vonzódni egymáshoz. De ha belegondolsz, ez érthető. Egy jogosult személynek figyelemre van szüksége és arra, hogy folyamatosan bálványozzák őt. Egy társfüggőnek pedig arra van szüksége, hogy folyamatosan figyelmet fordítson másra és bálványozzon valakit. Egy jogosult személy azt akarja, hogy hősimádattal tekintsenek rá. Egy társfüggő hősimádattal akar tekinteni valakire.
Úgy passzol egymáshoz a kettő, mint a sör meg a csokis süti, a whiskey meg a tangóóra, a csocsó meg a prosti. Elsőre borzasztó kombinációnak tűnik, de a gyakorlatban igazából tökéletesen működik.
Ez azért van, mert a jogosult emberek és a társfüggők kiélhetik önmagukat egymás mellett. Azzal, hogy a társfüggő folyamatosan bálványozza és segíti a jogosult személyt, megteremti az utóbbi számára a lehetőséget, hogy az továbbra is önzően viselkedjen, bármiféle következmény nélkül. Azzal, hogy a jogosult személy folyamatosan figyelmet és támogatást követel, megteremti a társfüggő számára, hogy az utóbbi a saját problémáival való szembenézés helyett másét próbálja megoldani. A legrosszabbat hozzák ki egymásból; mint a mérgező kapcsolatokat általában, az övékét is robbanékony szenvedély és romlott románc fémjelzi.
De végül is, illenek egymáshoz, méghozzá abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy mindketten "sérült áruk." Mindkettőben megvan ez a kielégíthetetlen hiányérzet, amit képesek ideiglenesen elfojtani egymásban. Mindketten ugyanazt a hőst imádják: a jogosultat. Mindketten felszínes jó érzésekkel töltik fel egymást, amik elrejtik a traumáik és kudarcaik szülte mögöttes fájdalmaikat.
Az ilyen mérgező kapcsolatok a felszínes jó érzések állandó kiváltása miatt gyakran érződnek a pár számára mélynek és erőteljesnek. Az állandó dráma érzelmi hullámvasutat hoz létre, ahol nagy a kilengés a felszínes jó érzések és a negatív mélypontok közt. A normális, egészséges kapcsolatok nem ilyenek. Azok sokkal stabilabbak és hatékonyabbak. Plusz őszinték is.
Ezt a dinamikát megfigyelheted társadalmi szinten is hírességeknél, vallási vezetőknél, politikusoknál és vezérigazgatóknál is. Szándékosan keltenek hősimádatot a követőikben, a társfüggő követőik pedig szívesen adják át magukat a vezetőnek. Azok megváltást és igaz boldogságot ígérnek, miközben nem nyújtanak mást, csak egy lehetőséget arra, hogy elkerülje az ember a saját problémáiért való felelősségvállalást.
A becstelenség szükségessége
Egy másik dolog, ami közös a jogosultakban és a társfüggőkben az az, hogy folyamatosan hazudniuk kell önmaguknak. Mindkettőjüknek hazudniuk kell, hogy fenntartsák az illúziót, miszerint foglalkoznak a problémáikkal, hogy találnak rájuk megoldásokat, holott ez valójában nincs így. Amikor Jani elhiteti önmagával, hogy a befektető azért hátrált meg, mert megijedt az ő üzleti éleslátásától, vagy amikor egy bántalmazott feleség meggyőzi önmagát arról, hogy ezúttal valóban meg fog változni a férje.
Azért vannak ezek a hazugságok, hogy segítsenek nekik elkerülni az igazságot, amit nem akarnak hallani. Ahogy egy alkoholista szerint mindenki egy kicsit sokat iszik, ahogy egy szexfüggő szerint mindenki szeretne annyit szexelni, mint ő, csak elfojtják a vágyukat, egy jogosult személy a saját jogosultságának lencséjén keresztül látja a világot. A jogosult személy úgy véli, hogy mindenki vagy vele akar lenni, vagy olyan akar lenni, mint ő. A társfüggő úgy véli, hogy mindenki képes rá, hogy nagyszerű és boldog legyen. A depressziósoknak a saját hazugságaik kemény igazságoknak tűnnek, amiket senki más nem képes látni.
De a tettek nem hazudnak. A jogosultság és a társfüggőség mindig észrevehető. Nem abból, amit egy személy mond - mivel ők őszintén hisznek mindenben, amit mondanak - hanem inkább abból, amit egy személy tesz.
Mivel nem azt teszik, amit mondanak. A jogosult emberek a saját nagyságukról áradoznak... miközben a kanapén heverészve tekerik a következő cigit és Barátok Közt ismétlést néznek. A társfüggők megesküsznek rá, hogy kiállnak önmagukért és senkitől nem tűrnek el lekezelő bánásmódot... mert azt hiszik, hogy ezt akarod hallani tőlük. A felfogásuk, az önmaguk és a körülöttük lévő világ közti ilyen ellentmondások eredményeként ugyanazokat a viselkedési formákat figyelheted meg a jogosultaknál és a társfüggőknél.
1. Önközpontúság
Akinek szüksége van arra, hogy a világot a saját felfogásához igazítsa, túlságosan elmerül a saját felfogásában. Mivel mindent, ami egy jogosult vagy társfüggő ember életében történik, a saját felsőbbrendűség/alsóbbrendűség felfogásukhoz kell igazítaniuk, úgy értelmezik, hogy minden, ami velük történik, róluk szól. Egy jogosult személy megtalálja a módját, hogy megérdemeltnek érezze az elismerést akár olyan eseményekért is, amikhez semmi köze vagy meg sem történtek. Egy társfüggő, mivel felelősséget érez egy másik ember problémáiért, mindent, amin egy másik ember keresztülmegy, úgy fog fel, mintha az ő felelőssége lenne megoldani.
2. Felelősséghiány
A jogosult emberek és a társfüggők ugyanolyan szinten, csak épp ellentétesen hárítják a felelősséget a saját problémáikért. A jogosult emberek azért hiszik, hogy ők nem felelősek a tetteik másokra ható következményeiért, mert úgy vélik, hogy ami jó nekik, az biztosan jó másoknak is, és ha ezt mások nem látják, akkor ez az ő bajuk. A társfüggők viszont a tetteik önmagukra ható következményeiért nem vállalnak felelősséget. Ehelyett egy olyan ironikus létet élnek, amiben folyamatosan próbálnak másokat megmenteni, miközben ők maguk arra vágynak, hogy megmentse őket valaki a saját problémáiktól.
3. Bizonyosság
A függők rendíthetetlenül biztosak a világban betöltött helyük felől. A jogosult emberek nem kérdőjelezik meg saját igazságosságukat, mert ez tönkretenné a felsőbbrendűségi téveszméiket. A társfüggők nem kérdőjelezik meg a saját alárendeltségüket, mert ez arra kényszerítené őket, hogy vállaljanak felelősséget a saját tetteikért, valamint a döntéseik következményeiért.
4. Folyamatos elégtelenségérzet
A jogosult emberek és a társfüggők a "kellene" világában élnek. A társfüggő úgy véli, mindenkinek állandóan boldognak kellene lennie és zavarja őt, amikor ez nem így van. A jogosult úgy véli, hogy mindenkinek olyan jónak, intelligensnek, sikeresnek kellene lennie, mint amilyen ő is, és zavarja, amikor a világ nem felel meg az ő magas elvárásainak.
Van egyfajta elképzelésük arról, hogyan kellene működnie a világnak, hogyan kellene viselkedniük az embereknek, hogyan kellene történnie a dolgoknak. Ehhez pedig foggal-körömmel ragaszkodnak. Ez a végtelen mennyiségű "kellene" elvonja a figyelmüket a gyötrő elégtelenségérzetükről. Valójában azért van ilyen érzetük a világ iránt, mert titkon úgy gondolják, hogy ők maguk azok, akik sosem elegek.
5. A kudarc, az elutasítás el nem fogadása
Mivel állandóan fenn kell tartaniuk a látszatot, hogy ők milyen nagyszerűek, a jogosult emberek rendkívül rosszul kezelik a kudarcot és az elutasítást. Sőt, általában egyenesen letagadják azt, hogy kudarcot vallottak. Jani kelletlen szavakkal illette egykori partnereit, vagy a meghiúsult üzleteket. Veszteseknek nevezte őket és azt állította, örül, hogy már nem kell velük dolgoznia. A társfüggők is rettegnek a kudarctól és az elutasítástól, de ők ellenkező okokból teszik mindezt. Ha elutasítaná őket az a személy, akit ők oly' szorgalmasan bálványoznak, az azt sugallná, hogy ők maguk haszontalan csődök.
Az öntudatosság hiánya
Az öntudatosság olyan, mint a szex. Mindenki azt hiszi, hogy nagyszerű benne, holott valójában senki nem tudja, mi a fenét csinál.
Az öntudatosság a hagymához is hasonlít. Több rétege van, és minél több réteget hámozol le róla, annál valószínűbb, hogy alkalmatlan időpontban fogsz sírva fakadni.
Tegyük fel, hogy az öntudatosság-hagyma első rétege egyszerűen tudatában lenni az érzelmeinkkel. "Ilyen az, amikor boldognak érzem magam." "Ez szomorúvá tesz." "Ettől úgy érzem, nem tisztelnek engem." "Ez reményt kelt bennem."
Sajnos sokan már ezen az alapszinten sem jeleskednek. Én már csak tudom, hiszen egy vagyok közülük. A családomra is jellemző. A feleségemmel a mai napig vannak ilyesmi beszélgetéseink:
Ő: Mi a baj?
Én: Nincs semmi baj.
Ő: De, látom, valami nincs rendben. Mesélj.
Én: Tényleg jól vagyok. Nincs gond.
Ő: Biztos? Feldúltnak tűnsz.
Én: *Feszült nevetés* Tényleg? Pedig semmi baj, tényleg jól vagyok, komolyan.
[30 perccel később]
Én: ...Na, ezért vagyok ilyen kibaszott dühös! Az esetek felében úgy tesz, mintha nem is léteznék!
Mindannyiunknak megvannak az érzelmi vakfoltjaink. Ezek gyakran olyan érzelmeket rejtenek, amiket felnövésünkkor helytelennek tituláltak. Több évnyi gyakorlásba és erőfeszítésbe telik, hogy jók legyünk a felismerésükben és a helyes kifejezésükben. De ez egy felettébb fontos képesség.
Az öntudatosság-hagyma második rétege a kudarc- és sikerérzet. Belegondolunk az érzelmeinkbe, majd feltesszük a kérdést, hogy miért érezzük ezeket az érzelmeket. Miért érzed magad dühösnek? Miért érzed magad letargikusnak és fásultnak?
Nehéz ezeket a miérteket feltenni és gyakran hónapokba vagy akár évekbe telik pontosan megválaszolni őket. A legtöbb ember valamilyen terápián találkozik először ezekkel a kérdésekkel, majd további nyolc hónap kell ahhoz, hogy közel kerüljünk a valódi válaszhoz.
De van még egy mélyebb szintje az öntudatosság-hagymának, egy harmadik réteg. Ez pedig tele van könnyekkel. Ez a mélyebb szint a metrika. Miért tartom ezt sikernek/kudarcnak?
Ezt a szintet hihetetlenül nehéz elérni. Éveken át fel kell tenni a miérteket, és sok erőfeszítésbe telik. Viszont ez a legfontosabb is, mivel ahogy láttuk, a metrikák határozzák meg az életünk minőségét, nem pedig a sikerek/kudarcok. A probléma az, hogy a legtöbb jogosult/társfüggő ember soha nem jut át az első rétegen, a másodikon pedig végképp elvéreznek. Egy jogosult személy felismerheti, hogy ő igazából magányos. Ezután felteheti a kérdést, hogy miért frusztrált, majd megállapítja, hogy azért, mert a körülötte lévő emberek nem olyan faszák, mint ő.
Az ő elméjükben az öntudatosság ezen szintje elég mély. Valójában viszont, ha mélyebbre ásol, kristálytisztává válik, hogy valami megugorhatatlan metrika szerint élnek. Nem hajlandóak vállalni a felelősséget a saját cselekedeteikért, ehelyett szokás szerűen mindenki mást okolnak a saját problémáikért.
Még a legtöbb önsegítő anyag is figyelmen kívül hagyja ezt a mélyebb szintet. Fognak valakit, aki azért szenved, mert gazdag akar lenni és mindenféle tanácsot adnak neki arról, hogyan szerezzen több pénzt, miközben figyelmen kívül hagyják a fontos kérdést. Először is, miért érzi úgy ez a személy, hogy gazdagnak kell lennie? Hogyan méri a sikert/kudarcot?
Egy bizonyos értelemben az önsegítőipar nagy része gyakorlottá vált abban, hogyan tanítsák meg a nyafogó, szenvedő társfüggő embereket, hogy jogosultakká váljanak. Megváltozik az ember felfogása, megváltoznak az érzelmei, de a háttérben meghúzódó metrikákkal, amik a szenvedést és a fájdalmat okozzák, nem foglalkoznak. A problémák sosem kerülnek megoldásra, szóval a valódi boldogság helyett csak a felszínes jó érzésekből lesz több.
Ezt a "Miért?" trükköt akár most is kipróbálhatod. Szánj rá egy percet és gondolj valamire, ami nagyon zavar téged. Most tedd fel a kérdést, hogy miért zavar ez téged. Ha megvan a válasz, tedd fel a kérdést, hogy miért gondolod, hogy ez valóban így van. Ha ez a válasz is megvan, akkor tedd fel a kérdést, hogy miért érzed ezt kudarcnak. Aztán kezdd elölről. Hajrá!