jusplathemus fordításai
5 DOLOG, AMITŐL RUGALMASABBÁ VÁLHATSZ ÉS AMIVEL FELÜLKEREKEDHETSZ A VISZONTAGSÁGOKON
Néhány héttel ezelőtt piackutatást végeztem a mentális egészségügyi alkalmazások körében. Letöltöttem mindent a telefonomra, ami a stressz, a szorongás, a depresszió stb. enyhítésével kapcsolatos. Látni akartam, hogy mi folyik az ipar ezen területén, és hogy esetleg én is kedvet kapok-e ahhoz, hogy elherdáljak egy csomó pénzt egy saját magam készítette alkalmazásra.
A legtöbb ilyen program "öngondoskodás" alkalmazásként hirdeti magát. Aranyos és hangzatos neveik vannak, amikben egy betű szándékosan el van írva. Megígérik, hogy csökkentik a szorongást, enyhítik a depressziót és segítenek a nehéz helyzetekben. Plusz, arról is biztosítanak minket, hogy a legújabb, a legjelentősebb tudományos eredményeken alapulnak.
Eljátszadoztam velük pár napig. Némelyik érdekes volt és rendelkezett jó funkciókkal. Sokra ez nem volt jellemző. Némelyik jó tanácsot adott. A legtöbb nem. Feljegyeztem a meglátásaim, aztán továbbléptem.
De elfelejtettem, hogy mindegyikre bekapcsolva hagytam az értesítéseket.
A következő héten szűnni nem akaró banális közhelyek és jó érzéseket kelteni próbáló nonszensz szövegek áradatára ébredtem:
"Gyönyörű a mosolyod, Mark. Ne felejtsd el megosztani a világgal!"
"Bármit is akarsz elérni ma, képes vagy rá, Mark. Csak hinned kell magadban."
"Minden nap egy lehetőség, a mai nap pedig a tiéd. Büszke vagyok rád, amiért olyan vagy, amilyen."
Ezek az értesítések kivétel nélkül azonnal elrontották a kedvem. Honnan tudhatja egy telefon, hogyan néz ki a mosolyom? És hogy a fenébe lehetsz rám büszke, amikor nem is ismersz? Erre vágynak az emberek valójában? Hogy a seggüket nyalja minden reggel egy digitális eszköz egy rakás önimádó zagyvasággal?
Visszajelentkeztem az applikációkba, azok aztán hálájuk jeléül gyors ütemben megerősítések és pozitív állítások garmadájával árasztottak el, amik megmondták, hogy milyen különleges vagyok, hogy van egy páratlan tulajdonságom, amit meg kellene osztanom a világgal, hogy osszak meg valamit, amire büszke vagyok ebben a pillanatban. Kérjük, iratkozzon fel havi 3000 Ft-ért.
Sajnálom, de ha manapság ezt takarja a "mentális egészség" tanács, akkor csak olajat öntünk a rohadt tűzre. Mivel ez nem az érzelmi stabilitást segíti elő, hanem azt, hogy az emberek önmagukkal legyenek elfoglalva.
A rugalmasság fejlesztése nem azt jelenti, hogy mindig jól érzed magad
Nem titok, hogy egyre nagyobb a "mentális egészségi" válság. A szorongás és a depresszió aránya magassabb mint valaha. A stressz szintje az egekben van. Az elmúlt évtizedekben a legtöbb országban emelkedtek az öngyilkossági arányok. És, ami még rosszabb, az emberek egyre fiatalabb korukban kezdenek el szorongásos zavarokat és depressziót tapasztalni.
Másképp fogalmazva, a kultúránk egyre kevésbé rugalmas pszichológiailag. A "válság" szót régen az olyan esetekre használták, ahol legalább egymillió ember halt meg - általában egy gulagban vagy koncentrációs táborban. Ma úgy dobálóznak a "válság" szóval, mint valami labdával.
Minden helyzet válsághelyzet. Mindenki rohadt válságban van. Tomi egyest kapott a dolgozatára. Ez egy válság! Hívd fel a szüleit! Hívd fel a nagyszüleit! Ásd ki a dédszüleit a sírjukból! Válságban van a magabiztossága. Válságban van az önbecslése. Siess, iratkoztasd fel egy applikációra, amely megmondja neki, hogy milyen szép a mosolya!
A fájdalomtól és a küzdelemtől való bármilyen szintű idegenkedésünk annyira beitta magát mindenbe, amit teszünk, hogy veszélyezteti a tanulási és fejlődési képességünket, valamint az egészséges és stabil felnőttként való működésünket. Megdöbbent és megrémít, hogy azok a cégek, valamint azok a termékek, amelyek állítólag segítenek ez ügyben, csak rontanak a helyzeten.
Nem azzal fejleszted a pszichológiai rugalmasságod, hogy mindig jól érzed magad. Azzal fejleszted a pszichológiai rugalmasságod, hogy jobban vagy képes rosszul érezni magad.
Ez a pont számomra annyira nyilvánvaló, hogy engem még mindig megdöbbent, hogy rendszeresen találkozom olyan könyvekkel, tanfolyamokkal, cikkekkel (és applikációkkal), amik fognak egy olyan embert, aki úgy függ az üres megerősítéstől, az alaptalan pozitív visszajelzéstől, mint a drogtól, és egyszerűen csak eladnak neki még több üres megerősítést és alaptalan pozitív visszajelzést. Tomi problémája nem az, hogy szomorú, mert egyest kapott. A problémája az, hogy túlságosan lefoglalja őt az önsajnáltatás ahhoz, hogy fogja magát és végre egyszer leüljön tanulni.
A mi kultúránkban, a minden szeszélyünknek engedelmeskedő csodakütyük elérhetőségével, a kényelem optimalizálása, valamint az állandó pozitivitás és dícséret érdekében tett állandó törekvésben törékennyé és gyengévé tettük magunkat. Mindenre katasztrófaként tekintünk. Mindenen megsértődünk. És annyira önmagunkkal vagyunk elfoglalva, hogy azt hisszük, a sértettség jelent valamit. Menj a picsába!
Ha készítenék egy mentális egészségügyi applikációt és letöltenéd, ilyen értesítésekre ébrednél:
"Gratulálok, eggyel kevesebb napod van hátra az életedből. Hogyan fogod elérni, hogy számítson?"
"Gondolj arra, akit a világon a legjobban szeretsz. Most képzeld el, hogy gyilkos darazsak támadják meg. Oké, most menj és mondd meg neki, hogy szereted őt."
"Andy Dufresne szó szerint háromszáz méter húgyon és szaron úszott át, hogy esélye legyen a szabadságra. Biztos, hogy nem pazarlod el a te lehetőséged?"
Kíváncsi vagyok, hogy valaki letöltené-e.
Hogyan legyél rugalmasabb
A pszichológiai rugalmasság nem a pozitív érzésekből fakad, hanem a negatív érzéseid kihasználásából. A rugalmasság az a képesség, amellyel pozitívumokká alakítod a negatív eseményeket.
Ez az a képesség, amivel a dühöt, a szomorúságot hasznossá, eredményessé alakítod. Ez olyan képesség, amivel megtapasztalod a kudarcot, az önutálatot, majd arra használod fel őket, hogy fejlődj. A citromból limonádé lesz. Fogsz egy szarral teli festékes vödröt és tarolsz vele bowlingban. Ha elég rugalmas vagy, megállíthatatlanná válsz.
Mégis, úgy tűnik, hogy ez egy ősi képesség, egy elfeledett művészet. De ne féljetek, ti merész, szarvödrös tekézőim, mert végigvezetlek titeket a legjobb módszereken.
1. Foglalkozz valami mással önmagadon kívül
1996. augusztus 1-jén Charles Whitman, egykori tengerészgyalogos, aki teljes idegösszeroppanásban szenvedett, egy mesterlövész puskával felmászott a 27 emeletes Texasi Egyetem tetejére Austinban, majd tüzet nyitott az utcán lévő civilekre.
A következő 96 perc alatt 45 embert lőtt le. Néhányan azonnal meghaltak. Sokan viszont órákig ott ragadtak a forrongó 40 fokos texasi hőségben, amíg a mentők ki nem érkeztek hozzájuk.
Egy John Fox nevű elsőéves főiskolai diák épp a barátjával sakkozott aznap délután, amikor a lövöldözés elkezdődött. Azt gondolván, hogy a július 4-ei nemzeti ünnepről megmaradt tűzijátékokat lövik el, kiment megnézni, mi folyik ott. Hamarosan fedezék mögött találta magát, az életét féltve.
Egy perc egy órának tűnt. A terror és a hő elnyelte a várost. John pánikrohamot kapott. Elkezdett szédülni, elhomályosult a látása. Légzési nehézségei akadtak. Kétségbeesésében bemászott egy bokor alá, mert azt remélte, hogy ott hűvösebb lesz, és talán lenyugszik.
Percek teltek el. Aztán átnézett a bevásárlóközpont bejárata előtti területen, ahol fél tucat meglőtt áldozat hevert a perzselő betonon.
Ekkor látta meg Claire Wilsont, egy terhes nőt, akit meglőttek. Az új nézőpontjából azt is észrevette, hogy a nő még él és mozog. De csak alig.
Abban a pillanatban történt valami Johnnal. Ugyanolyan gyorsan, mint ahogy korábban a pánik és a szorongás, valami hatalmába kerítette a testét. "Tudtam, hogy tennem kell valamit" - mondta. Ezt a valamit, ami eluralkodott rajta, úgy hívják, hogy bátorság.
John összeszedte magát, felállt a bokor alól, kirohant a plázába, és miközben tudatosan közvetlenül a mesterlövész látóterébe lépett, ő maga és egy másik diák biztonságba vitték Claire-t, megmentve ezzel a nő életét.
Számtalan példája van az ilyen hősiességnek a világon. De, ami tetszik nekem ebben a történetben, az az, hogy egy szép kettősséget mutat be: amikor magunkra koncentrálunk egy válsághelyzetben, túlterheltek leszünk és pánikba esünk. Amikor viszont másokra koncentrálunk, felülkerekedünk a félelmünkön és cselekszünk.
Ma a legjobban az állandó töprengés és az önkielégítés táplálja az emberek szorongását. Szerzünk egy új munkát. Akkor azon töprengünk, hogy az emberek elítélnek-e minket az új munkánk miatt. Aztán azon, hogy aggódnunk kellene-e amiatt, hogy ítélkeznek felettünk. Ha viszont nem aggódunk, akkor érzéketlenek vagyunk? Talán törődnünk kéne vele. De mi van, ha túlgondoljuk azt, hogy törődjünk-e vele? És mi van, ha túlgondoljuk, hogy túlgondoljuk? És mi van, ha a túlbonyolított gondolkodásunk miatt túl sokat törődünk és... ahhh!! Gyorsan, hol a nyugtató?
Amikor szorongunk, a jövőbéli fájdalom megelőzésének megszállottjaivá válunk. Ehelyett fel kellene készülnünk a jövőbéli fájdalomra. Tudod mit? A kis Tomi egyszer majd egyest fog kapni. Így vagy úgy, de minden gyerek elkövet valami hibát. A kérdés az, hogy hajlandó leszel-e segíteni neki tanulni a hibáiból. Vagy te is olyan szülő leszel, aki dühös hangüzeneteket küld a gyermeked tanárának?
Ahhoz, hogy a megelőzés helyett a fájdalomra való felkészülés felé orientálódjunk, egyszerűen lennie kell az életünkben az érzéseknél és a fájdalomnál egy nagyobb célnak. Ha a karriered a legfontosabb az életedben, akkor kurvára nem fog érdekelni, hogy az emberek elítélnek-e azért, mert otthagytad ezt vagy azt az állást. Ha a gyermeked érettségét teszed a fő küldetéseddé, akkor egy sikertelen dolgozat nem hátráltatni fog ebben, hanem segíteni.
Az ilyen szorongás leküzdéséhez nem megszabadulni kell a kockázatoktól, hanem értelmet adni nekik, hogy érjenek valamit. Találni valami okot, valami küldetést, valami mélyebb célt a tetteidnek.
Ahogy Friedrich Nietzsche mondta, "Akinek van miért élnie, szinte minden hogyant ki tud bírni."
Azon a forró napon Austinban, Texasban, John Fox nem szabadult meg attól a kockázattól, hogy lelövik. Egyszerűen csak talált valamit, amiért érdemes golyót kapni. És ez adta neki a bátorságot arra, hogy cselekedjen.
2. Koncentrálj arra, amit irányítani tudsz
Oké, van egy jó és egy rossz hírem.
A rossz hír az, hogy szinte semmit sem irányítasz, ami az életedben történik. Nem irányíthatod, hogy mások mit mondanak, tesznek vagy hisznek. Nem irányíthatod a génjeidet, a körülményeket, amikbe születtél, vagy hogy anyád depressziós, apád pedig alkoholista volt-e, amikor felnőttél.
Nem irányíthatod az időjárást, a születésed évét, hogy milyen kulturális értékeket örökölsz, vagy hogy kikkel nősz fel. Nem tudsz irányítani szinte semmit, ami történik veled - a szörnyű autóbaleseteket, a villámcsapásokat, az árvizeket, a vulkánkitöréseket, a földrengéseket, a napkitöréseket vagy a meteor-becsapódásokat.
Nem tudod teljesen kontrollálni, hogy szenvedsz-e rákban, cukorbetegségben, lupusban, Alzheimer vagy Hashimoto-kórban, vagy sem. Meghal a nővéred. Meghal a barátod. Meghal a barátod barátja, vagy meghal egy fura lékhorgász balesetben az a srác, akivel lefeküdtél a főiskolán.
Nem irányíthatod, hogyan éreznek az emberek irántad, mit hallanak rólad, hogyan gondolkodnak rólad, hogyan látnak, hallanak, szagolnak, vagy akár hogyan érintenek meg téged.
Nem irányíthatsz mindent, ami ebben az őrült világban történik körülötted. De van egy jó hírem. Az egyetlen dolog, amit irányítasz, sokkal fontosabb, mint a többi. A gondolataidat te irányítod. Őket mindig irányíthatod.
Buddha egyszer azt mondta, hogy ha eltalálnak egy nyíllal, kétszer sérülsz meg. Az első sérülés a fizikai, ahogy a nyíl átszúrja a bőrt és vérzést okoz. De a második nyíl a sérülésről való hitünk és gondolataink. Úgy döntöttünk, nem érdemeltük meg, hogy eltaláljon minket a nyíl. Arra gondolunk, mennyire szeretnénk, ha nem talált volna el a nyíl. Bárcsak ne történt volna meg. Ezen gondolatok miatt szenvedünk.
Ez a második sérülés tisztán mentális. És nem kötelező.
A pszichológusok gyakran beszélnek egy dologról, amit úgy hívnak, hogy "fájdalom-katasztrofizálás". A fájdalom katasztrofizálása az, amikor valaki fog valami apróságot - páldául, hogy egy másik ember nem ért egyet vele valamiben - és olyannyira felfújja a saját agyában, hogy azt hiszi, vége az életének. Biztos vagyok benne, hogy találkoztál már ezzel, mivel a közösségi média korában az emberek állandóan ezt csinálják.
Vannak okai, miért válnak az emberek motiválttá a katasztrofizálásra. Az első ok egyszerűen az, hogy annyira elkényeztetettek és lusták lettek, miközben semmi jelentőségteljes nem történik velük, hogy a legkisebb kellemetlenség is jogos válságnak tűnik számukra. Ezt a magyarázatot jártam körbe az "Egy kis remény egy elb*szott világban" című könyvem második felében.
De vannak más okok is, amiért katasztrofizálunk. Az egyik az, hogy társadalmilag megjutalmazhat minket együttérzéssel, figyelemmel és fontosságérzettel. Sokan azzal érvelnek, hogy a közösségi média létrehozott egy "áldozatkultúrát", ahol az embert érzelmileg jutalmazzák a sérelmeikért, ezért az emberek öntudatlanul is próbálnak minél megsértettebbek lenni.
Írtam már korábban, hogy a kultúránkat jelenleg az emberi tapasztalat szélsőségei diktálják. A katasztrofizálás könnyen lehet egy másik módja annak, hogy meggyőzzük magunkat afelől, miszerint ezekkel a szélsőségekkel élünk együtt.
Akár az identitásunkba is beépíthetjük a katasztrofizálást: "Ide nézz, én vagyok az, akinél mindig valami elképesztő dolog folyik!" Így ismer minket a családunk. Így ismernek minket a munkatársaink. Így ismerjük önmagunkat. Mint minden identitáshoz, ehhez is kötődünk, megvédjük azt. Ettől biztonságérzetünk lesz és azt hisszük, több mindent is értünk.
A probléma az, hogy a katasztrofizálás mindannyiunkat elcsesz. Buddha második nyila sokkal mélyebben szántóbb és fájdalmasabb, mint az első. Pedig Buddha mondandójának a lényege az volt, hogy nincsen második nyíl, azt az elménk hozza létre. Azt gondoljuk: "Köszi, inkább nem kérek belőle. Nézd, mennyi lájkot tudok kapni a Facebookon, ha ezt az ügyet akkora hisztivé fújom fel, amekkorát a világ nem látott még!"
Egy dolog, amire mindig megpróbálok emlékezni, az az, hogy semmi olyat nem szenvedtem el, amin előttem milliónyi, vagy talán milliárdnyi másik ember ne esett volna át és élte volna túl. A fájdalom katasztrofizálása, hasonlóan a rögeszmés töprengéshez, nárcisztikus belsőt rejt. Azzal a feltételezéssel operál, miszerint a tapasztalataid egyediek és különlegesek, hogy senki sem értheti meg azokat a fájdalmakat és nehézségeket, amiket elszenvedtél, hogy a világ valahogy összeesküdött ellened, és csakis te ellened.
A fájdalmadat nem tudod irányítani. De azt igen, hogy hogyan gondolsz rá. Eldöntheted, miszerint a fájdalmadat leküzdhetetlennek vagy apróságnak tartod. Eldöntheted, mit hiszel: hogy soha nem fogsz felépülni és már soha többé nem leszel a régi, vagy hogy rendbe fogsz jönni.
Mert a fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés viszont csak az elmében létezik.
3. Befelé optimizmus; Kifelé pesszimizmus
Marcus Aurelius, a nagy filozófus és császár, aki a Római Birodalom fénykorában uralkodott, így írta le a napi rutinját: "Reggel előre beszéld meg magaddal: ma izgága, hálátlan, dölyfös, ármányos, ravasz, összeférhetetlen emberekkel lesz dolgom."
Na, ezt írd bele a reggeli hála-naplódba, aztán szívd is el!
Marcus Aurelius a valaha élt egyik legismertebb sztoikus. Ellentétben a boldogságra és az optimizmusra összpontosító sok modern gondolkodással, a sztoikusok úgy tartják, hogy gyakorolni kell egy helyzet legrosszabb lehetséges kimenetelének vizualizálását. Ezzel mentálisan fel tudod készíteni magad a nehézségekre. Az elképzelés szerint, ha ki vagy békülve a legrosszabbal, akkor minden más eredmény kellemes meglepetés lesz.
Kiderült, hogy van ebben némi bölcsesség. Bár, a te irányításod alatt álló dolgokhoz fontos optimistán állni, de ha a világhoz állsz optimistán, amit nem te irányítasz, akkor sokkal többet fogsz szenvedni attól, hogy a dolgok sokszor nem úgy alakulnak, ahogyan azt te szeretnéd. Másképp fogalmazva, az a legjobb hozzáállás, ha pesszimistán állsz a körülötted lévő világban történő dolgokhoz, ahhoz viszont optimistán, hogy képes vagy megküzdeni ezekkel a nehézségekkel - kifelé pesszimista, befelé optimista.
Van erre egy extrém példa, ami a vietnámi háború alatt történt. James Stockdale admirális hadifogságba került, és a hírhedt "Hanoi Hotel" hadifogolytáborba vitték Vietnámban. Ott, rabtársaival együtt leláncolták, megkínozták és rabszolgamunkára kényszerítették őt sok éven át.
Stockdale egy későbbi visszatekintése során azt mondta, hogy nem számított a szökésre. Nem számított rá, hogy egyhamar kiengedik vagy kiszabadítják. Arra számított, hogy sok-sok évig ott lesz.
Eközben a körülötte lévő katonák optimisták és bizakodóak maradtak. Mindig hitték, hogy küszöbön áll a szabadulásuk. Amikor pedig ez nem következett be, szomorúak lettek. Ahogy Stockdale később mondta:
"Az optimisták haltak meg. Az optimisták mondták, hogy karácsonyra már nem leszünk itt. A karácsony eljött, aztán elmúlt. Ezután azt mondták, hogy húsvétra kint leszünk. A húsvét eljött, aztán elmúlt. Jött a Hálaadás. Majd megint a karácsony."
"Ezek a rabok nem a kínzásba vagy a nehézségekbe haltak bele." - mondta Stockdale. "Hanem az összetört szívükbe." Elvesztették a reményt.
Stockdale eközben elfogadta a sorsát. Úgy számította, hogy hosszú ideig lesz a börtönben. Aztán úgy döntött, ha már ott ragadt, akkor kihozza a helyzetből a lehető legtöbbet. A következő nyolc évben kifejlesztett egy kódolt kommunikációt, létrehozott titkos hírszerző hálózatokat, valamint kidolgozott egy módszert arra, hogy ellátmányt csempésszenek be a rabok celláiba. Bátorságáért később elnyerte a Becsületrendet.
"Soha nem vesztettem el a hitem... nem csak abban nem kételkedtem soha, hogy kijutok, hanem abban sem, hogy végül felül fogok kerekedni a helyzeten, a tapasztalatot pedig életem meghatározó eseményeként tartom majd számon, amiről, így visszatekintve, semmiért sem mondanék le." Így folytatta:
"Ez egy nagyon fontos lecke. Soha ne téveszd össze a sikerbe vetett hited (aminek az elvesztését soha nem engedheted meg magadnak) az önfegyelmeddel, amivel szembenézel jelenlegi valóságod legbrutálisabb tényeivel."
Azok a legrugalmasabbak a fájdalommal szemben, akik felkészülnek a fájdalomra. A legjobban azok állnak készen szembenézni a kihívásokkal, akik számítanak a kihívásokra. Ennél fogva, a kettős megközelítés egy optimális hozzáállás az élethez: kifelé pesszimista - "Az élet kurva nehéz, a világ szar," - viszont befelé optimista - "de képes vagyok ezt kezelni, ettől pedig jobb lesz nekem."
Úgy tűnik, ez a mágikus kombináció eredményez jó életet.
4. Találd meg a mazochistát önmagadban
Az emberi természet beteg és torz igazsága az, hogy bármennyire is vágyunk arra, hogy jól érezzük magunkat, van egy kis részünk, ami szereti a fájdalmat és a küzdelmet. Ez azért van, mert a fájdalmon és a küzdelmen való felülkerekedés folyamata miatt úgy érezzük, hogy értelmesen éltünk.
Életünk legfontosabb és legmeghatározóbb pillanatai gyakran a legkellemetlenebbek is: halálközeli élmények, elvesztett szeretteink, válások és szakítások, egy gyötrelmes küzdelem megnyerése, vagy az idegtépő megpróbáltatások. A nehézségeken keresztül fejlődünk és változunk, majd később visszatekintünk és hihetetlenül hálásak leszünk mindazért, amin keresztülmentünk.
Az általam valaha is ismert legrugalmasabb emberekre gondolva az lep meg bennük, hogy nem hogy csak előszeretettel fogadják küzdelmet, egy identitást is kialakítanak a küzdelmeik körül. Megengedik, hogy a küzdelmeik határozzák meg őket.
Visszatekintve, ez talán olyasmi, amire én képes voltam a saját életemben a munka terén. Emlékszem, hogy amikor 2008-ban elindítottam a vállalkozásom, tizenkét, tizennégy, tizenhat órát dolgoztam naponta. Emlékszem, hogy esténként az ágyban, a laptopommal a hasamon aludtam el, majd másnap reggel felébredve ott folytattam a munkámat, ahol abbahagytam.
Ezeket az őrült órákat eredetileg puszta félelemből és szükségből teljesítettem. Semmi pénzem nem volt. A gazdaság a béka segge alatt járt. Nem volt hová mennem. Egy barátom kanapéján éltem, később pedig a barátnőm támogatott. A hónapok nagy részében nem tudtam fizetni a lakbért. Néhány hétig alig tudtam enni. De elhatároztam, hogy ha kudarcot vallok, az nem azért lesz, mert meg sem próbáltam.
Szar volt, de az idő múlásával elkezdtek normálisnak tűnni ezek az őrült munka-maratonok. Aztán rájöttem, hogy akaratlanul is kifejlesztettem egy szupererőt, ami azóta is megvan.
Emlékszem, ahogy néhány évvel később egy kollégiumi házban laktam pár barátomnál a parton, és rájöttem, hogy reggel mindenkinél korábban keltem fel, este pedig én voltam az utolsó, aki lecsukta a laptopját. Hétvégéken és ünnepek alatt is dolgoztam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ezek hétvégék és ünnepek voltak. Idővel ez egy olyan dolog lett, amire büszke voltam, a személyiségem egy olyan része, amit élveztem. Én voltam az a fickó, aki mindenkinél többet dolgozott, aki fáradhatatlan volt, aki a billentyűzeten aludt el.
Persze, a munkamániának nyilvánvalóan megvannak a hátrányai is. De mára ez egy olyan dologgá vált, amit megtanultam szinte gombként ki- és bekapcsolni. Elérhető, amikor szükségem van rá. Továbbra is büszke vagyok rá. Továbbra is beteges élvezetet okoz. A mai napig furcsán büszke vagyok arra, ha a hétvégémből rászánok egy teljes napot a munkára. Senki sem tud erről. Senkit sem érdekel. De én tudom és engem érdekel. És jól érzem magam tőle. Ez az én kis mazochizmusom.
Mindannyiunknak megvan a maga mazochista oldala. A sportolók a fizikai képességeik határainak tesztelésében találják ezt meg. A tudósok az adatok megszállott elemzésében. A katonák és a rendőrök abban, hogy veszélynek teszik ki magukat mások érdekében.
Te miben találod meg? Milyen módon vagy te titokban mazochista? Milyen fájdalom okoz számodra beteges élvezetet? És hogyan tudod ezt kihasználni, amikor kihívásokkal kell szembenézned?
5. Soha ne szenvedj egyedül
Mindenki tudja, hogy a befektetés első leckéje a többféleség. Nem jó ötlet minden pénzed az Apple-be fektetni, mert ha Tim Cook becsavarodik és úgy dönt, hogy kiadja az iFogkrémet, akkor lőttek a nyugdíj-megtakarításodnak.
A befektetéseidet ehelyett inkább több tucat vagy akár több száz befektetési eszközre érdemes szétosztanod. Így, ha valami váratlan történik - *ehem* mint mondjuk egy járvány *ehem* - nem fog egy helyen elúszni az összes pénzed.
Úgyanígy lehet tekinteni az emberi kapcsolatokra is. Mindnyájunknak saját magunkba kell fektetnünk. Ha jó dolgok történnek velünk, jól érezzük magunkat. Ha rossz dolgok történnek velünk, rosszul érezzük magunkat.
De az életünk során kapcsolatokat is kiépíthetünk másokkal. A kapcsolatok kiépítése olyan, mintha a boldogságunk egy kis százalékát fektetnénk bele egy másik személybe, cserébe pedig az ő boldogságának egy részét kapnánk vissza. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy a boldogságunkat többfélévé tegyük az élet sok különböző aspektusában, különböző emberekkel. Ez a többféleség rugalmasabbá teszi a saját érzelmi egészségünket a nehézségek idejére.
Érdemes kialakítanod egy erős kapcsolati hálózatot, mert amikor beüt az élet és seggbe rúg (és hidd el, seggbe fog rúgni), akkor olyan érzelmi biztonsági hálóra lesz szükséged, amiben olyan emberek vannak, akikre számíthatsz és megosztoznak veled az érzelmi terhekben.
Olyan emberekkel jársz jól, akik meghallgatnak és törődnek veled, megisznak veled nyolc sört, még akkor is, ha tudják, hogy aztán reggel szarul fogják érezni magukat. Olyan emberekkel jársz jól, akik újra és újra felhívnak, még akkor is, ha egy faszfej vagy és a saját önsajnálatodban fetrengsz.
Mert nem számít, milyen keménynek hiszed magad, egyikünk sem maradhat örökké talpon egyedül. Emberi lényként úgy fejlődtünk ki, hogy érzelmileg függünk egymástól, támaszkodunk egymásra és szükségünk van egymásra, főként a legnehezebb időkben.
Ha jelenleg szenvedsz, a legértékesebb dolog, amit tehetsz, hogy felveszed a kapcsolatot valakivel, beszélsz a problémáidról és megosztod a fájdalmad. Ez a legfontosabb ahhoz, hogy megbirkózz bármilyen pszichológiai traumával.
Ha pedig kurva jó most az életed és nagyon fasza vagy... király! De használd ki ezt az időt, építsd ki ezeket a kapcsolatokat, oszd meg mással a faszaságodat, tedd többfélévé az érzelmi befektetéseidet és hozd létre azt a támogató hálózatot. Mert a jó idők sosem tartanak örökké. A következő összeomlásnál pedig semmiképp sem akarhatsz egyes egyedül lenni.